Az első...

Ritka dolog, hogy egy sorozatot az elejétől elkapjak, főleg ha azt késő este adja a televízió, amikor már nemigen tudok koncentrálni rá, és főként, hogy nem szeretek rákattanni valamire, ami miatt aztán rendszeresen éjszakázhatok (bár ez a blog most ilyen lesz ;o). Amikor a Bonest (előre tisztázom, hogy tartózkodnék a Dr. Csont elnevezéstől, amit meggyőződésem, hogy a magyar fordítók a kórházsorozat-rajongók megtévesztése végett aggasztottak rá) első alkalommal láttam, csak unalomból néztem meg, de arra emlékszem, hogy úgy kapcsoltam ki utána a tévét, hogy mentális feljegyzést tettem: ezt legközelebb is érdemes lesz. A 4. rész (The Man in the Bear / A medve-ügy) viszont tényleg sorsdöntőnek bizonyult – akkor jöttem rá, hogy ez nem csak egy csontos CSI-verzió, hanem egy eszméletlenül szórakoztató krimi-komédia (ami persze tud nagyon komoly is lenni). Lehet, hogy a romantikus énem kapcsolt be, amikor kiszimatoltam, hogy Booth és Brennan kapcsolata izgalmas lehetőségeket rejt még a jövőben, de azt hiszem, amit akkor és most is a legjobban értékeltem az egészben, az a sziporkázó dialógusok, a hihetetlen helyzetek és persze a szórakoztató, meggyőző színészi játék volt. A munka mókuskereke, a korai kelések és egy másik (hmhm, kórházas) sorozat miatti késői lefekvések miatt nem tudtam akkor végignézni az első évadot, de amikor az idén felfedeztem, hogy "már" a 2. évad megy a magyar csatornán, akkor bekattant valami, és nem tudtam többé nem nézni. Azóta a körülmények is változtak, már nem kell olyan korán kelnem, de a tévét sincs igazán kedvem bekapcsolni, ezért hát a neten követem az eseményeket. És hála az internetnek, ma már jóformán egyidőben nézhetem a legfrissebb Bones-epizódokat az amerikaiakkal (így még az angol nyelvtudásom sem kopik el a négy fal között). És lám, milyen könnyen addicted – azaz függő – lesz az ember! Vagy Bonesaholic. Aminek az egyik tünete, hogy muszáj beszélni róla. Szoktam is, Wendy blogján szuper közösség van, kulturált hozzászólásokkal a világ minden tájáról (remélem ezt a szokást meg tudjuk honosítani). De az ember mégis szeretne a saját anyanyelvén társalogni a kedvenc sorozatáról, még akkor is, ha a magyar tévétársaságok olyan trehányak, hogy egy Amerikában ilyen népszerű szériából nem képesek 2 évadnál többet megvenni, noha ott már az 5. szezonnál tartanak, és a sztori egyre kelendőbb. Remélem, felismerik, hogy van rá vevő Magyarországon is, és beleinvesztálnak a soron következőbe, ami ráadásul a forgatókönyvírók sztrájkja miatt még rövid is (mindössze 15 rész). Akkor talán fellángol a Bones-láz itthon is... Addig meg, aki teheti, nézze a neten, és beszéljük ki!