...rész – vagyis a Pilot (1.01)

Lenni vagy nem lenni – ez itt a kérdés
Minden sorozat pilottal kezdődik, aminek megvan a maga funkciója (= életre hívni és életben tartani), szépsége, és persze törvényszerűen a hibái is. A Bones pilotjának szépsége, hogy szemet kápráztató technikát vonultat fel, olyan, mint egy érzelmes videóklip (látványilag és zeneileg is), a szereplők pörögnek, a szöveg ütős, sok a feszültség, izgalmas sztoricsírák jelennek meg, és az egész olyan kerek, mint egy pirospozsgás alma. Muszáj ráharapni. De persze eltúlzott is (mint általában egy pilot), hiszen nem lesz mindig ilyen csillivilli (pedig szívesen láttuk volna többet az Angelatort), vissza is kell venni a tempóból, na és persze ott van Zack, akinek későbbi karakteréről nem sok elképzelésük lehetett ekkor még az íróknak, mert ő sem sokáig lesz ilyen "normális", agilis, laza srác...

Erről jut eszembe: mielőtt belevetem magam az írásba, jobb, ha előre figyelmeztetek mindenkit, hogy nem leszek teljesen spoiler-free, hiszen az 5. évad távlatából nem tudok (és nem is akarok igazán) úgy tenni, mintha sose láttam volna a későbbi részeket, úgyhogy időnként esetleg lejegyezhetek olyasmit, ami árulkodó lesz a dolgok későbbi/jelenlegi alakulására nézve. Ez egy ilyen blog.

Na de egyelőre térjünk vissza a nagy elsőre. Ahol minden kezdődött. Vagyis mégse. Nekem kifejezetten tetszik, hogy nem egészen innen datálódik a Booth-Brennan páros csodás együttműködése, hiszen dolgoztak már együtt egy ügyön, és kifejezetten nem kedvelték meg egymást, olyannyira nem, hogy Brennan próbálta Bootht a jövőre nézve lekoptatni (mégpedig az asszisztensét utasítva erre – ami ismerve Zack későbbi jellemét és a Booth-szal szembeni nem túl effektív fellépését, annyira már nem is hihető). Persze tudjuk, hogy akik elsőre utálják egymást, még nyugodtan áteshetnek a ló túloldalára... Erre majd a 100. epizód kapcsán újra visszatérünk, ami ha minden igaz, ezt a bizonyos legelső közös ügyet eleveníti majd fel.

Komolyan mondom, párszor látnom kellett ezt a részt, hogy felfogjam (OK, velem van a baj), mit is és miért is rendezett meg Booth az elején, hogy Brennant Guatemalából hazatérve a reptéren a belbiztonság nyakon csípje és kihallgassa. Tényleg nem értettem, hogy az átlátszó rendezői/írói ürügyön kívül (Brennannak muszáj volt fenékbe billentenie egy nála 3x nagyobb tagot, hogy lássuk, milyen kemény csaj, és senkitől nem rezel be, egyszóval ő ilyen) Boothnak milyen ürügye volt erre. Aztán leesett, hogy így próbálta (tényleg elég bénán) Brennant lekötelezni, hogy ismét segítsen neki egy bűnügy megoldásában. Persze ebből az is kisül, még ha elég burkoltan is, hogy Booth is már csak ilyen: szeret a lovagias megmentő szerepében tündökölni. És ez Brennannél egyáltalán nem jön be. És még 5 perc sem telt el a filmből.

Nem kell megijedni, nem fogok végigmenni percről percre minden kockán, és feleleveníteni minden mozzanatát a cselekménynek, erre ott van a wikipédia vagy a FOX hivatalos Bones-oldala. Amikor a sorozatot bemutató szösszenetet olvastam ("A közös munka során, Booth és Dr. Brennan, valamint az irányításuk alatt dolgozó csapat újra és újra szembetalálja magát a nyomozást ellehetetlenítő korrupcióval és a meglehetősen hatékony helyi ellenállással."), és persze megnéztem a Pilotot, amiben egy szenátor megesett gyakornokát tették el láb alól, az volt a félelmem, hogy állandóan a washingtoni nagypolitika játssza majd benne a főszerepet, de hál'istennek nem így lett – valószínűleg csak jól hangzott akkoriban a sok vegasi-new yorki-miami helyszínelő után egy az amerikai fővárosba telepített bűnügyfeltáró csapat esetében az effajta ajánlás. A Bonesban viszont pont az a szép, hogy nem is mindig igazán az ügy a fontos (ezt értsétek jól,  persze hogy fontos), hanem a szereplők élete, reflektálásuk a feltárt igazságokra. Hiszen ettől leszünk mi is gazdagabbak (bár amikor az eredeti CSI-t faltam a kezdetek kezdetén, rendkívül sok tudományos infóval lettem gazdagabb, de érdekes módon abba könnyen belefáradtam-fásultam, és már nem volt kedvem követni).

És mennyi személyes történet sejlik fel már a bemutatkozó részben: hogy Brennant 15 évesen elhagyták a szülei, hogy Booth munkáját vezeklésnek tekinti mesterlövész múltja miatt, hogy Brennan írt egy regényt (mindjárt bestsellert!), amiben a kollégái magukat vélték felfedezni. És amiért még tényleg jó ez a pilot: a szereplők többsége (Zacket most hagyjuk egy kicsit) évadokat átívelő szokásokat és jellemzőket villant fel magáról néhány perctöredékben és megjegyzésben, olyanokat, amikre építeni tudtak az alkotók hosszú éveken át.

Angela reptéri akciója, megjegyzése az oszló hulla felett elmélkedő kollegái között: "Én mint az egyetlen normális ember a teremben, mondhatok annyit, hogy fujj?", ahogy édesemnek becézi Brennant, meg minden egyéb beszólása tipikusan angelás. Ő a művészlélek a tudomány palotájában. (Egyébként gratuláció a magyar szinkronhanghoz, Kéri Kitty tökéletes választás – bár én jobb szeretem eredetiben nézni.)
Aztán ott van Brennan védjegye, a "Nem tudom, ez mit jelent" reakció szinte minden olyan referenciával kapcsolatban, amit nem lehet tankönyvekből összeszedni, mint pl. hogy kicsoda Scully és Mulder, vagy mi a különbség Lenny Kravitz és Vanessa Williams között. Már itt kiderül, hogy ahhoz képest, hogy utálja a pszichológiát (és ezt nem győzi minden alkalommal hangoztatni), mert szerinte ez "soft science" ('light tudomány'), "she sure has a lot of it", vagyis 'elég sok fért belé' – Booth megfogalmazásában. Persze ennél azért komplikáltabb eset, rá még külön vissza kell térnünk.
Booth itt még sokkal visszafogottabb, de az máris látszik, hogy személyesen érintik a rábízott ügyek, és minden eszközt bevet, hogy a célját elérje (ez esetben Brennant és csapatát). Vagy hogy annyira erős benne az igazsághoz való ragaszkodás, hogy félre tudja tenni a saját büszkeségét és előítéleteit (ahogy elismeri Brennan képességeit irritáló viselkedése ellenére, és végül elfogadja a számára nem életszerű 'squint squad' következtetéseit), de még a saját érdekeit is (hivatalnok kontra szenátor blabla).
Van még egy Hodginsunk, a bogaras-trutymós fickó a maga összeesküvés-fóbiájával, aki a tökéletes laborpatkány – és még 4,5 év után is az. Neki ez az élete, és ehhez ragaszkodik – mi meg hozzá, így, ahogy van.
Goodman és Cullen is jól megírt, szerethető figurák, akik ugyan nem élik túl az első évadot, de addig színesítik a palettát. Tulajdonképpen még hiányozni is fognak.

De hogy végre a lényegre térjek: ez a sorozat azért működik, mert a két főszerepet játszó színész közötti természetes feszültségre – ahogy ők mondják: kémiára – alapozták a sikerét. Ehhez kellett a megfelelő választás (vagy inkább egy olyan színésznő Emily Deschanel személyében, aki nem alélt el azonnal David Boreanaz sármjától), meg egy jól felépített kerettörténet komplex karakterekkel, akik képesek egy nagy adag jellemfejlődésen végigmenni, hogy talán majd egymásban többet is kapjanak munkatársnál (és hogy akkor végre a rajongók elégedetten sóhajthassanak fel).

Merthogy Dr. Temperance Brennan itt még egészen más, mint aminek most, 2009-ben ismerjük. Inkább hasonlít egy a helyét kereső, minden konvenció ellen lázadó egyetemistára, mint nagy tekintélyű szakemberre. Ő (és kis csapatának minden tagja) még egy kócos, alternatív lélek, aki bizonyítani igyekszik nézeteinek helyességét egy olyan világban, amit fentről, egy steril laborból szemlél. Ezért kell Booth, aki a másik oldalról jön (az igazság odaát van? bocsánat, ezt nem hagyhattam ki), és aki – most még csak kénytelen-kelletlen – hozzásegíti őt, hogy a frontvonalba kerüljön, szemtől szembe a hús-vér emberekkel, akik több mindent árulhatnak el magukról élőben, mint amennyit Brennan a csontjaikból kideríthet. Temperance-t (bár a neve azt jelenti, mértékletesség, ő minden csak nem az – maximalista a végletekig) érdeklik az emberek (elvégre antropológus), de az égvilágon mindent és mindenkit tudományos elméletek mentén közelít meg, és lázad minden ellen, amit nem lehet racionálisan megmagyarázni (mint később megtudjuk, ez egy védekezési mechanizmus nála). Ami nekünk jó, mert ebből adódnak a vicces helyzetek és humoros dialógusok.

Merthogy tegyük mellé Bootht, aki az érme másik fele: ő belülről és alulról szemléli a társadalmat, a tapasztalatai alapján ítéli meg az embereket, akiknek ismeri az észjárását, és legalább annyi mindenre rájön apró jelekből vagy a megérzéseiből, mint Brennan és tudós csapata a szuper kütyüiket bűvölve.

És mint tudjuk, az ellentétek vonzzák egymást (főképp, ha történetesen egy szexi nőről és egy szexi pasiról van szó, merthogy ezt is el kellett hinteni már a legelején, lásd Brennant topban baseballütővel, vagy az, ahogy – Angela szerint – a regényében Bootht leírja). Csak le kell dolgozni a kezdeti ellenszenvet. Ami egész jól sikerül, hiszen a pilot végére nem csak hogy képesek őszintén megnyílni egymás előtt, elárulva egy-egy titkot magukról, de Brennan még önként csatlakozik is Booth missziójához.

Na, így kell ezt csinálni! 4 (és fél) évaddal később újranézi az ember, és nem csak azt veszi észre, hogy de furcsán néztek ki a kedvencei (persze mi milyenek voltunk 4 évvel ezelőtt?), hanem azt is, hogy igenis innen indultak, és legbelül még mindig hűek tudtak maradni egykori önmagukhoz.

Kedvenc...
...dumák:
Angela: Nagyon kimerültél? Szörnyű volt Guatemalában? Nagyon elmaradott?
Brennan: Mégse kellett soha cicit villantanom információért.
Angela: Na és élvezetből?

Booth: Egy oszló hullát találtak ma az Arlingtoni Nemzeti Temetőben.
Brennan: Az arlingtoni temetőben más sincs, mint oszló hullák. Ezért temető.

Booth: Ha egy rendőr elakad, ilyesvalakit kér meg, aki más és kancsalul látja a dolgokat.
Brennan: Ááá, akiknek magas az IQ-juk és tudnak következtetni?

Brennan: A koponyát majd én tisztítom meg, aztán összerakom, hogy Angela arcot alkothasson neki.
Angela: Jó. Bírom a hologramokat, azok nem bűzlenek.

...zene:
Howie Day - Collide

...jelenet:
A reptéri